A régi Fonsac kúria

Ezredszer is az égnek emeltem szemeimet, amint azon kaptam magamat hogy újfent kibámulok az ablakon. Oda kint sütött a nap, s a légkör oly hívogatóan köszönt felém, hogy kedvem lett volna felpattanni és kisietni a szalonból. Ehelyett egy kedves mosollyal az arcomon, egy csésze tejes-vérrel a kezemben, néztem farkas szemet legújabb kérőmmel Mr. Edward La Crossonal, aki cseppet sem nyerte el a tetszésemet. Folyamatosan a dekoltázsom felé tekingetett, s valahányszor rám pillantott kaján vigyor terült szét a száján. A férfi gazdag volt, eszeveszettül gazdag, édesanyámék ezért is engedték be a házba. Azonban bármily nemesi származású is, nekem nem tetszett. Hogy is tetszhetett volna mikor egyáltalán nem úgy nézett ki, aki mellett szívesen leélném az életemet? Enyhén kopaszodó haja volt, hatalmas bajusz keretezte pufi arcát, ahol izzadság cseppek gyöngyöztek. Az öltözéke drágának, és különlegesnek hatott, de ahogy ez a férfi benne parádézott inkább mulatságosan festett. Valahányszor felnevetett, mintha csak valamely disznó röfögését utánozná, a gyomrom felfordult és még a vér megivásához sem volt kedvem. Egy szerencsém az volt, hogy az etikett szabályai szerint lassan lejár a látogatási idő és én szabadulhatok innen. A fűzőm észveszejtően fojtogatónak tűnt, még levegőt is alig kaptam s éreztem amint egyre jobban elsápadok. Rettentően vágytam a szabadba, el ebből a házból, a börtönömből... Mintha csak imáim meghallgattatásra találtak volna, édesapám diszkréten belépett az ajtón, meghajolt majd Mr. La Crossonhoz lépett.
- Mit szólna egy pohár jóféle borhoz? Ebben a nagy melegben jól fog esni. A pincéből hozatom fel, ahol ilyenkor hideg van. - vállon veregette a kérőmet, aki kapva kapott az alkalmon és felállt a selyem borítású szófáról, amelyen eddig terpeszkedett. Megkönnyebbülten tettem le a csészémet, és hagytam hogy a kérőm kezet csókoljon.
- Remélem még láthatom szívem választottját. - búgta a melleimet bámulva, s azon nyomban kedvem lett volna arcul csapni. Baráti kacajok közepette hagytak magamra a szalonban, s miután távolodásuk zaja elhalkult, fellélegezhettem. Felálltam és a szobámba siettem, ahol össze szedtem a naplómat, és madártollamat majd magamra kaptam csuklyás köpenyemet és kisettenkedtem a házból. Lassan indultam el a hosszú sétámra, utamat először a patak felé vettem ahol egy pár percre megálltam, és a már előre előkészített kenyér morzsákkal megetettem a kacsákat. Tovább indultam, egy erdei ösvényt választottam amelyet úgy tűnt, hogy már régen jártak. Végül kilyukadtam a romos háznál, annál a búvóhelynél ahova az élet elől menekülhetek el pár órára.
Leültem a kőlépcsőkre s ölembe vettem a bőrborítású naplót. Még anyámtól kaptam a 18. születésnapomra, s azóta egy napot sem mulasztottam el írni bele. Madártollamat bele mártottam a tintába, majd körmölni kezdtem. Annyira bele feledkeztem az írásba, hogy amikor legközelebb feleszméltem, hangokat halottam. Léptek közeledtek a romos házhoz, s szinte reflex szerűen bújtam el, egy fal menedékébe. Egy szőke hajú körülbelül velem egy idős lány lépdelt a romok között, gyönyörű fehér ruhájával felszántva a port maga körül. Elgondolkodva bambult a semmibe, az arcáról ezernyi érzelmet le tudtam olvasni. Érdekesnek találtam ezt az emberi lényt, úgy döntöttem megszólítom. Talán megkérdezhetném mit keres itt? Hiszen az emberek tudják hogy milyen veszélyes egyedül elkószálni. Rengeteg monda kering itt a vérfarkasokról, és vámpírokról. Lehetséges hogy ő is egy az ellenség közül? Még soha nem láttam farkast közelről, de az az érzésem hogy ő nem egy Montague. Csendesen léptem oda hozzá, a naplót szorosan magamhoz ölelve tartottam, kissé bátortalanul szólítottam meg.
- Mi járatban vagy erre? - kérdeztem, s magam sem tudtam hogy miért vagyok ilyen bizonytalan. Valamiféle furcsa érzés lengte körbe ezt a teremtményt, és biztos voltam benne, hogy nem emberei lény. Talán boszorkány? Reméltem hogy nem ijesztettem meg, és válaszát várva érdeklődve vontam fel szemöldökömet.

Valahol nagyon messze járhatott, mert mintha egy kicsit zavarodottan pillantott volna rám. Közvetlen válasza, felbátorított ám még mindig idegenkedve tekintettem rá. Kedves lánynak tűnt, meg volt a maga sajátos stílusa, s úgy véltem felfedezni hogy nem az a jámbor fajta. Nem mintha én olyan ártatlan lennék, hiszen ha az ember vámpír akkor már eleve nem lehet ártatlan. Viszont ahhoz képest, hogy vérszívó vagyok, igenis van szívem, és olykor még az emberekkel is szót tudok érteni. Kérdésére, egy apró mosoly jelent meg a szám sarkában, természetesen én is a tilosban jártam.
- Szinte már megfojtott az otthoni levegő. Muszáj volt kimozdulnom. - válaszoltam, kedvesen az ismeretlen lányt nézve. Ezelőtt még soha nem láttam, pedig Verona nem egy nagy város, mégis sok olyan ember van akiket még soha életemben nem láttam. Természetesen ez azért is van, mert a szüleim nem engednek ki túl gyakran, s így nem igen tudok új embereket megismerni, csak a régi szokásos, társasági eseményeken ismerkedek meg néhány új vámpírral. Örültem hogy most nem kell az etikett szabályait követnem, nyugodtan tehetem azt amit szeretnék. Ugyanezt a felismerést láttam megcsillanni a lány szemében miközben bemutatkozott. Szokatlan neve, csak még érdekesebbé, és titokzatosabbá tette az ismeretlent, s most már biztos voltam benne hogy nem egy emberi lénnyel társalgok éppen.
- Az én nevem Juliett Capulet. Örvendek a találkozásnak. - mutatkoztam be, s már szinte reflex szerűen pukedliztem egyet. Nehéz volt számomra levetkőzni a gátlásokat, és elfeledni az illemet, mikor szüleim és dadám oly kitartóan neveltek belőlem kitűnő úri hölgyet. Máig is számtalan tenni valóm akad, amelyeket nem saját magam szórakoztatására kell megtennem, hanem szüleim számára, hogy örüljenek. Ott vannak például a latin órák, a mértan és a geometria, újabban pedig a csillagászat is napirendre került. Ezek mellett még ott vannak a zene órák, ahol zongorázni és hegedülni tanulok, már négy éves korom óta. Ne feledjük a sportot sem, hiszen mára már profi szinten űzöm a tollas labda, és a krikett játékát. Kíváncsi lettem volna hogy Arm milyen nevelést kapott. Vajon neki sem volt sok bele szólása abba hogy mit is tanítsanak neki? Neki is alig volt szabad ideje? Mielőtt feltehettem volna egy kérdést, a lány megelőzött. A kérdése hirtelen jött, egy pillanatig tátott szájjal figyeltem őt, és hirtelen nem tudtam mit válaszolhatnék. Gátlások és elő játékok nélkül szegezte nekem a kérdést, s most úgy éreztem magam mintha leforráztak volna. Igyekeztem rendezni az arc vonásaimat, és elmémben a szavak után kutattam. Végül bólintottam, majd megszólaltam.
- De igen, vámpír vagyok. - vallottam be, hiszen már nem volt rejtegetni valóm. Ekkor össze vontam a szemöldökömet, fejemmel felé böktem. - Na és te? Talán boszorkány vagy? - tettem fel ezúttal én a kérdésemet, s miközben válaszát vártam igyekeztem nem arra gondolni hogyha a szüleim megtudják hogy elárultam egy idegennek a kilétemet, azon nyomban örök szoba fogságra ítélnek.