ROMEO MONTAGUE

Tárgy: ROMEO MONTAGUE Szomb. Ápr. 14, 2012 3:48 am

ROMEO MONTAGUE

❝Ahogy megláttam magát, megbillent bennem valami, az értelmem csődöt mondott. Fel voltam háborodva, hogy ilyesmi megeshet velem! Teljes erőmből tiltakoztam. De sem a tiltakozás, sem az önámítás nem használt. Sose hittem, hogy ilyen szerelem létezik... hogy az ember egy napon számot vet magával, s azt mondja: bármi legyen az ára, mellette maradok! Nem bírom ki nélküle.❞

Születési hely, és idő: Verona, 1841 Kor: 24 év Faj: vérfarkas Foglalkozás: főállású nőcsábász

Spoiler:

Family:
Anya: Ophelia Montague, 44, nem dolgozik, vérfarkas
Apa: Giuseppe Montague, 50, földesúr, vérfarkas
Testvér: Roderick Motague ,26 , katona, vérfarkas
Egyéb hozzátartozó: Mercutio Decarte, 18, legjobb barát, vérfarkas;
Benvolio Montague, 18, legjobb barát, vérfarkas

Like,Dislike:
Like:
+ szórakozás
+ nők
+ barátok
+ határozottság
+ bor
Dislike:
- gyávaság
- veszekedés
- szabályok
- könyvek
- mártíromság

Personality:
Kinézet: Magas, izmos alkattal büszkélkedik, főként a vérfarkas létnek köszönhetően. Bőre árnyalata teljesen átlagos, talán egy kicsit fehérebb a megszokottnál. Arcát karakteres, férfias vonások borítják, állán vékony borostaréteg pihen. Szemei viharkékben pompáznak, félhosszú, fekete tincsei pedig általában rendezetlenül meredeznek. Ruhái nem igazán árulkodnak gazdagságról, de igyekszik azokat elegánsan és egyben kényelmesen összeválogatni.
Belső: Makacs és önfejű. Utálja, ha megmondják mit és hogyan csináljon, ezáltal a szabályokat is gyűlöli. Élvezi, ha ellenszegülhet a parancsoknak, bár szülei utasításait ritkán szegi meg, az ő haragjuktól fél. Szenvtelen jellem, aki gyakran incselkedik az emberekkel, legyen szó barátokról, vagy akár a gyengébbik nem képviselőiről. Szokott hazudozni, még hozzá gyakorta, mert szerinte ez szükséges a minden napi életben. Életfilozófiája, hogy minél gyakrabban kell hibázni, aztán tanulni belőle. Megrögzött nőcsábász, képtelen elkötelezni magát, ami miatt szülei kezdenek is aggódni, bár Romeo parancsra sem nősülne meg. Ez az egyetlen dolog, ami szent számára: a függetlensége. Nehezen lehet felbosszantani, szinte lehetetlen. Könnyen barátkozik és ért szót Verona lakóival. Nem bírja a depressziós és idegbeteg embereket maga körül, megválogatja barátait. Az megértés és a lelkizés nem az erőssége, még csak nem is igyekszik együtt érezni mások problémáit hallván. Capuletékkel alapjáraton nem lenne baja, viszont lévén, hogy azok rühellik Romeoékat, egy ideje a férfi sem hajlandó jó pofizni velük.

LOVE SUCKS.....

Semmi sem egyszerű. Minden nehéz és bonyolult. Az emberek imádják összekuszálni maguk körül a szálakat és még nagyobb zavart hozni létre, mint ami amúgy is uralkodott. Ahelyett, hogy egyszerűen elfogadnák egymást és egyszerűen megbékélnének a tényekkel, inkább viszálykodnak. Egymást marják, szabotálják a másikat, sőt gyilkosságra is került már sor. De miért? Ők sem tudják. Tudatlanok e téren és nem áll szándékukban megokosodni. Kivétel vagyok, azt hiszem.
Ezért esett meg, hogy kijöttem ide. A folyóparton ülök és lógatom mezítelen talpamat a vízbe, miközben érzem, amint a hűvös szellő végig nyalja nyakamat. Beleborzongok, gerincemet végig karistolja a jeges levegő. Oxigént szippantok orromba, hogy aztán kiengedjem ajkaimon keresztül. Minden olyan nyugodt és békés. Talán gyakrabban kellene kijönnöm ide. Gondolkodom, de olyan ostobaságokon, hogy magam is meglepődök rajtuk. A békén agyalok bőszen és hogy miként tudnám lecsillapítani a hadakozó feleket. A fejem szét akar robbanni... Már csak a tény, hogy más vagyok, bűntudatot ébreszt bennem olykor, pedig annak ritkán kellene előfordulnia. Merésznek és pimasznak találnak ugyan, de okot képesek-e mondani? Csak mert a fiatalságomat nem vagyok hajlandó harcokra pocsékolni? Vitákra, amiknek soha nem lesz vége? Bolondok azok, kik ilyesmire fecsérlik idejüket és ezzel közelebb taszítják magukat a halálhoz. Igaz, halhatatlanok vagyunk. De előbb-utóbb vért ontanak. Ha Ők nem, hát majd mi. És kezünkhöz vér tapad majd, ahogy azt senki sem képzelte volna ezelőtt.
- Montague! - felszisszenek e szóra. Ki merészeli nevemet ilyen módon szájára venni?
Nem moccanok, de izmaim görcsösen összeszorulnak. Rekeszizmom fájdalmasan szorong, torkom kapar, akár a vámpíroknak szomjúság idején. Szemeim résnyire szűkülnek, a csend tovább tátong körülöttem. Majd megérintik vállamat, én meg ösztönösen elkapom az izom dagasztotta alkart és a folyóba rántom. A vízből Mercutio bukkan elő ráncokba szaladt homlokkal és dühös tekintettel.
- Talán rossz kedved van és nem látsz szívesen, de annyit megtehetnél, hogy ezt közlöd velem, mielőtt cselekszel. Mi van, ha... - nem fejezi be a mondatot, de nincs is rá szükség. Marcutio nem igazán szokta emlegetni Capuletéket, én sem szeretem. Szabadidőnkben, ha együtt járunk s kelünk általában kihagyjuk őket beszélgetéseinkből, mert csak keserűséget csempésznek kedvünkbe.
- Akkor valószínűleg feltépem a torkát. Vagy móresre tanítom a jó ízlés határain belül. - vigyorodom el és kezemet felé nyújtom.
Mercutio megfogja ugyan a kezemet, de azzal az erővel magával is ránt a jéghideg vízbe. Éjsötét tincseim homlokomhoz tapadnak, amint felbukkanok a felszínre és elnevetem magam. Sosem tudnék haragudni rá. Legalább komolyan nem.
- Édesanyád hívat. Megint. - forgatja szemeit és hanyag mód felfekszik a víz tetejére. Lebeg, mintha pehely könnyű volna. Nem követem példáját, inkább a partra bámulok, ahol nem rég még nyugodtan ültem.
- Majd később megkeresem. Nem igazán van kedvem végig hallgatni a monológját a felelőtlenségről. Tudom, mit és miért csinálok. Huszonnégy esztendő. Nem tizennégy. - morgok orrom alatt, de tudom, hogy úgyis meghallja. Farkas, ahogy én is. Csodálkoznék, ha nem reagálna rá.
- Te döntésed. Rosaline kisasszony is téged keres. Miért keresgél téged mindig mindenki? - kérdi mély, öblös hangján, mire egy mosollyal válaszolok.
Rosát rég ismerem és a kapcsolatunk... Nem tudnám nevén nevezni, mert ez nem kapcsolat. Alkalmi dolgok csupán, de talán neki többet jelent az egész. Keres és hiú ábrándokat kerget kettőnkkel kapcsolatban. Meglehet, hogy fel kellene világosítanom, de jobb, ha nem teszem. Szükségem lesz még bársonyos bőrének érintésére és halvány rózsaszín, telt ajkainak varázsára, mikor keserűséggel lelkemben feltámolygok hozzá.
- Képtelenség ellenállni nekem, már tudhatnád, Mercutio. - locsolok felé a jeges vízből, mire elveszti egyensúlyát és elmerül, hogy aztán felbukkanjon újra.
- Nemhogy találnál magadnak egy házias asszonyt, aki nem csak ágyas, de hű feleség is lenne. Nem lehetsz egész életedben ilyen. - hangja komolyra fordul, amin meglepődök.
Gondolataimba merülve lépdelek ki a partra és ülök le a fűbe. Hajamat a szél bőszen szárítani kezdi, Mercutio üveges tekintettel mered rám. Talán a Teliholdon gondolkodik. Sokan szoktak közülünk azon elmélkedni. Nekem viszont egész más furakodott elmémbe. Elképzelem most, hogy [i]"milyen lenne, ha..." de pusztán a semmiségben lyukadok ki. Őrült emberekkel körülöttem és csalfa önmagammal.

Tárgy: Re: ROMEO MONTAGUE Szomb. Ápr. 14, 2012 9:40 pm

Ó, Romeo, miért vagy te Romeo?
Kitűnő! Ez jellemzi leginkább a karakterlapot amelyet összehoztál. Nagyon tetszik ahogy írsz, és szerintem kellően vissza adod nekünk Romeo jellemét! Örülök hogy itt vagy:
ROMEO MONTAGUE Elfogadva

» Romeo Montague